Bonckés

Van az a mese a kutyatartásról, szerintem mindenki ismeri...

Úgy kezdődik, hogy van két ember, legyen egy fiú és lány, csak mert ez jutott először eszembe. Találkoznak, kellemes, és beugrik a gondolat jó esetben mindkettejüknél: "miértne?"

És születik egy pici kutya, édes gömböc, puha és kedvesen vinnyog. A két fél elbűvölt a kiskutyától, meghatódnak, szeretgetik. Játszanak vele, sétáltatják, etetik, gyönyörködnek benne...De nem minden embernek való a kutya. Nagyon nem.

Rossz esetben elmúlik a varázs, nem természetes, hogy ekkor is levisszük sétálni a kutyát, ha fáradtak vagyunk,elfelejtünk neki enni adni. Érezzük, hogy teher, nekünk nem is kell ekkora felelősség, persze ilyesmit az ember nem szeret bevallani magának. Mármint a kudarcot. A kiskutya, nyüszít, de hiába, éhes, de nem ad neki egyik sem enni.

Ehelyett elkezdenek veszekedni azon, kinek a dolga lenne a kutyáról gondoskodni, mindkét fél azt érzi a másik nem tesz semmit.

A kutyus egyre kedvetlenebb, senki nem törődik vele, már nagyon lefogyott és hiába megy oda bármelyik félhez simogatásért. Valahogy a kutyáról beszélve senki nem látja már a kutyát, aki ott van a lába mellett.

Csak hetek vagy hónapok múlva érezni a büdöset. Ez nagyon ijesztő. Ekkor gyorsan felkerül a póráz az oszladozó pici nyakra és mosolyogva sétálva lesz víve a parkba. Az élesebb szemű emberek szörnyedve fordulnak félre, de van, aki ugyanúgy nem érzi, nem látja, hogy a kutya réges régen halott.

Ott áll halomban a kutyatáp a tálkában és a kutya mozdulatlan. Hisztérikus noszogatásra sem reagál. És annyira szomorú, mikor végre rádöbbennek. Keserű, önmarcangoló, gyászos időszak kezdődik....nem, nem halt még meg, csak alszik....de...kéne egy új kutya...

Nem így megy...

Szóval kutyát tartani csak okosan, mert sírás a vége és hullaszag!